Ez eléggé nehéz lesz nekem, mivel a fejembe vettem hogy igazságos fogok lenni és semmi hazugságot nem fogok leírni.

Tehát, a nevem Mészáros Dorothy de mindenki Dórinak hív - vagíis hívott, ameddig egyszer csak kiköltöztem Angliába és onnantól kezdve leragadtam a 'Dorothy'-val. Régebben utáltam a nevem, de márra megtanultam hogyan tudom méltányolni. Például, nem nagyon találsz egy 14 éves lányt akit Dorothynak hívnak. Szóval egyedülállóvá tesz.

2011 Június 18.-án töltöttem be a 14-et, számolj vissza hogy megtudd a születési dátumomat. Nemtudtam hogy örülnöm vagy sírnom kéne. Egy szempontból boldog voltam, hisz 14 éves lettem, idősebb. Anyukám jobban tud bízni bennem, későbbig maradhatok kint, talán el is engednek valahova egyedűl. Más szempontból majdnem elkezdtem bőgni, ugyanazokból az okokból. Mert megöregedtem. Mert megbízhatóbb lettem.

Amikor 8 vagy 9 éves voltam - nem emlékszek pontosan, és ez így is jó - nyári szünetben depressziós lettem. El is kerültem a pszihologushoz miután anyám megtalált a konyhában ahogy csendben ültem és sírtam. A pszihológus azt állította meg hogy azért voltam ennyire 'szomorú' mert hiányzott a családom - addigra már egy jó 5 éve nem apukámmal éltem -. Visszatekintve a napokra mostmár látom mekkora egy lószar volt az az ok.

Én korán érettem meg - nem testileg, hanem agyilag-. 10 éves koromban leültem a híradó elé és hallgattam hogy milyen politikai válság volt, vagy éppen kit öltek meg. Tehát 8 éves koromra érthető volt hogy megértettem mi jön az élet után - halál. Voltak olyan délutánok amikor csak ültem és gondolkoztam és elvesztem a saját birodalmamban mert nem értettem meg mi jön az élet után, mit tartogat a halál.

Még a mai napokban is vigyáznom kell hogy ne gondoljak rá, mert elkezdek hallucinálni, nem tudok lélegezni és kárt okozok.

Mindegy, tovább lépve - nem azért van a menü hogy a depresszionált életemről beszélje -, a mai napokban ugyanúgy egy érett lány vagyok.

Igaz, még csak egy párkapcsolatom volt, már sok mindent csináltam és tudomásom van minden szexuális dologról, stb.

Az elmúlt 4 évben - miután kiköltöztem Angliába - az életem sokat változott. Magyarországon egy kis lakásban éltem anyukámmal és a tesómmal ahol a nappaliban volt egy emeletes ágy - amin én és Alíz aludtunk -, egy garnitúra - ahol anya aludt -, két asztal, egy nagy polc rendszer és egy számítógép. Volt ezen kívűl egy gyönyörű konyhánk és fűrdőszobánk. Attól függetlenül hogy kicsi volt a ház (visszanézve se látszik annak) én imádtam az életet. Volt sok barátom az iskolában, sokat jártam biciklizni az utcákon és néha néha meg volt a huncut viselkedés.

Ez mind megváltozott amikor kiköltöztem ide. Augusztusban költöztünk, és volt még két hónapom primary school-ból. Gyűlöltem, és szerintem az volt az életem legrosszabb két hónapja. Leg előszőr nem értettem semmilyen angolt sem. Csak ültem egyedül egy asztalnál és néztem ki a fejemből. Emlékszem hogy le akartam sűllyedni a föld alá amikor első nap bementem az iskolába egy fehér pólóba és világos zöld gatyában mert "zöld színű volt az egyenruha". Mostmár felfogom hogy előre meg kellett volna venni az iskolás pulcsit valamint nadrágot.

A következő pár hét kifejezetten szarul telt el. Egyetlen egy barátom volt, a többiek mind úgy beszéltek velem mintha fogyatékos lennék.

Alig vártam Július végét, mikor is végeztem a 6. osztállyal a primary school-ba és tudtam hogy Szeptemberben új iskolába fogok menni; a secondary school-ba. Testvérem még csak akkor ment ötödikbe a primary school-ba. Anyukám haza jött szeptember 5-én reggel miután bevitta Alízt iskolába (nekem csak 6.-án kellett iskolába menni) és teljesen bee volt depressziózva mert hogy Alíz sírt hogy nem akart menni. Aznap elmagyarázta nekem hogy mennyire rosszul érezte magát mert csak a Barni (nevelő apám) keresett és ő csak otthon ült.

Abban a pontban teljesen elegem lett. Leültem a számítógép elé és kiblokkoltam anyámat, egyszerűen nem akartam hallani a mondani valóját. Lehet hogy szemétnek hallatszik, de egyszerűen nem akartam vele foglalkozni. Emlékszem hogy még a kutyatanyán kértem segítséget a szerkesztőktől, kétségbe voltam esve hogy mit kéne tennem.

Mindenesetre az a pár hónap is eltelt, és anyukám talált magának munkát. Én elvoltam a 7. osztályban, szerencsémre találtam magamnak egy kedves barátsági kört és szépen tanulgattam az angolt. A jegyeim se voltak túl rosszak és kezdtem élvezni az életet Angliában.

Alig vártam az év karácsony-t (2008/09) mikoris mentünk vissza látogatóba Magyarországra. Az elején meg volt ígérve hogy minden hónapban mennénk vissza meglátogatni apát és Fruzsit (leg jobb barátnőmet ill. kereszt tesómat) de valahogy nem jött össze. Az se érdekelt mennyire utált apám felesége vagy hogy mennyire hiányzott anyukám. Csak éltem az életem.

7. osztály végére teljesen jó voltam angolból. A nyár csak elszárnyalt és mielött tudtam mi történt már 12 éves voltam és mentem 8. osztályba. Az az év is hamar eltelt. 2010 nyarában (8. osztály végén) sulis kiránduláson elmentünk Francia országba. Párizsban megtörtént az első csókom Billy-vel, és mikor visszaértem Angliába nem lehettem volna boldogabb. A nyáron elmentem megint csak Magyarországra apához, és le mentünk Siófokra Fruzsival (örömmel jelentem hogy még mindig barátok vagyunk). Ezen kívűl akkora már kiköltözött unoka testvérem Zsuzsi - unoka testvéreim Svájcban élnek - és egy hete vele töltöttem.

Mire visszajöttem Angliába már mentem is 9. osztályba. Egy hónapon belül összejöttem Billy-vel, és bekerültem egy teljesen új világba. Az elött megvolt a kis baráti köröm, de mi soha nem voltunk a 'menők' között. Billy után a legmagasabb személyekkel barátkoztam, és úgy gondoltam hogy nem lehetett volna jobb az élet.

Két nap után miután elkezdtunk járni Billy elhívott egy "randira". Ma már észreveszem hogy ez teljesen nem az volt. A két hónap alatt amíg jártunk, képes volt kiszedni belőlem mindent a szexen kívűl. 13 évesen nekem fogalmam nem volt mit csináltam, de csináltam mert úgy gondoltam szerettem és ő is szeretett. A kapcsolat alatt tettem olyan dolgokat amiket mélyen bánok - megvágtam magam, és a hegek örökké fognak emlékeztetni rólam. Amennyire utálom magam érte, ez nagyon tanulságos volt nekem - tudom hogy soha többet nem fogom megsérteni magam. Gyűlölöm a hegeket a karjaimon, és bármit megtennék azért hogy eltűnjenek.

Miután szakítottunk, én ugyanúgy megmaradtam barátok a "menőkkel". A következő fél év jó és rossz volt mixelten. Billy úgy döntött hogy megkeserítí az életem, és sokszor beteget tettettem mert nem akartam bemenni iskolába miatta. Elértem egy olyan al-pontot az életemben amikor utáltam az embereket és féltem bármit is csinálni nehogy megint elkezdjenek szekálni és megint elkezdjek sírni.

Az a pár hónap alatt sok minden történt. Rájöttem hogy az összes barátom beszél rólam a hátam mögött, hogy senkiben sem lehet megbízni, hogy soha senki nem fog kitartani mellettem. (Igaz, volt valaki aki mindig ott volt; Luke, köszönök mindent<3)

Aztán a 9. iskolás évem utolsó hónapjában minden megfordult. Jelenleg jóban vagyok mindenkivel és amennyire nem hiszem el, én és Billy béleszerződést kötöttünk. Nemrég mentem át egy folyamon amikor folyamatosan mérges voltam és elzártam magam mindenkitől, de úton vagyok a gyógyulás felé.

Most (2011; Július 27.-e) nyári szünet van, és várakozok a 10. évemre itt Angliában. Jövőévben már az option-aimat csinálom, és rájöttem hogy nem éri meg baromkodni órákon egy pár barátért, mert csak agyszer élek és most alapozom le a jövőmet. Nem tudom milyen lesz a következő pár évem, de jelenleg megvagyok elégedve azzal aki vagyok.

A mai napon egy teljesen más lány vagyok. Az a tipus, aki kifesti a körmét csak azért hogy megvárja hogy megszáradjon majd lekaparhassa a festéket. Imádok mindenféle zenét, Dubstep-től Screamo-ig. Soha nem ítélek meg embereket az első két szótól és törekszek mindenkit megismerni és segíteni. Nem tudom hogy mikor fogok újra szerelembe esni, vagyhogy mit tartogat nekem a jövő, de ez nem baj. Jelenleg cigizek, és nem érdekel mit gondolnak rólam. Már prónáltam füvezni, és tetszik. Ez nem azt jelenti hogy bármikor is újra fogom csinálni. Azért csinálom a dolgokat amiket csinálom mert én akarom. Többet nem fogok cselekedni azért mert mást akarok boldoggá tenni.

Ha ezt végig olvastad, akkor adok neked egy óriási köszönetet. Kb. másfél órán át írtam ezt a szöveget, és meglepően könnyű volt ezt mind leírni. Sajnos nem fért ebbe bele minden, de úgy gondolom hogy ez elég.

Frissítés 2011 Szeptember 25 - Elkezdtem a 10. osztályt. Csak úgy tudom leírni hogy nehéz. Mostmár nem lehet csak úgy eltettetni hogy beteg vagyok amikor néhány ember miatt szarul érzem magam, mert akkor lemaradok a sulis munkával. Azt hittem a 10. iskolás év jó lesz, de tévedtem. Az elso héten belul rájottem hogy marhára senkit nem érdeklek. Jelenleg sok barátom van, de egyik se rendes barát - csak emberek akik mellett ulok / állok szunetben.

Mostanában sokszor teljesen elvesztek minden érzést. Nemtudom hogy ez megint depresszió e. Senkivel sem tudok beszélni semmirol se. De már megtanultam hogyan zárjam el a rossz érzéseket.

Nem hiszem el hogy ezt mondom, de jobban szeretek a családommal lenni mint hogy iskolában, ahol olyan gyerekekkel vagyok korbe véve akik lószart nem gondolnak rólam.

Jelenleg nagyon jóban vagyok Barnival (nevelo apa) és o és anya egy kisbabát terveznek karácsony után. Már várom. Úgy érzem én itt megofogok találni egy boldog helyet, ahol mindig elfeljthetem a rossz dolgokat.

Iskolára és a jovomre térve csak annyit tudok mondani hogy el vagyok veszve. Érthetetlen, de 9 évesen tudtam hogy ugyész akarok lenni. Márra fogalmam sincs mit fogok kezdeni magammal, milyen tárgyakat fogok tovább tanulni vagy hogy mi akarok lenni ha nagy leszek. Ez néha megijeszt, de ilyenkor szoktam rájonni hogy jelenleg csak azt kell csinálnom amit szeret, és a jovo majd magától letelepszik elottem. Erre nehéz rá támaszkodnom mivel én nagyon is egy olyan ember vagyok aki csak akkor bízik valamiben ha látja, de tudom hogy valahogy megfogom oldani az életet.